Ugyan azt még nem tudjuk, mi az a folkehőjszkóle - én magam is lassacskán kapiskálom, ahogy benne élek, de majd jövő héten elmagyarázzák International Studies órán -, de jó, ha annyival már most képben vagyunk, hogy főleg művészeti oktatás, valamint sport és "Outdoor" (amolyan szabadtéri túlélő-gyakorlatozás) folyik itt, az enyémben. Hétfőn és kedden délelőtt, amikor a nemzetközi diákok a nemzetközi tanulmányok órán szívják magukba a dán nyelvet és a dán kultúrát, a dán diákok (és a második félévre is maradó nemzetközik) fotózást, filmszínészetet, zeneelméletet vagy rendezvényszervezést tanulhatnak főtárgyként, meg ki tudja még mit, ami most nem jut eszembe.
És nem akárkiktől tanulhatnak; például az egyik fotótanár, Morten Jay Z-t, Snoop Doggot és a Cardigans énekesnőjét is fotózta. Mert úgy tűnik, a dán nemzet kiválóságai nem fordítanak hátat kis hazájuknak, nem söprik le vállukról a jövő generáció gondját, és nem jelent számukra élve eltemetkezést, hogy valami jütlandi zugot tartsanak meg főhadiszállásként, vagy oda térjenek vissza.
Tehát ezek a népfőiskolák nem(csak) dologtalan ifjoncok önjelölt művészkedését szolgálják (ahogy első látásra tűnhet), hanem jó szakmai nívót képviselnek, és fejlődni is lehet, ha valaki szándékozik. Meg persze eligazítást szerezni a jövőbeni pályaválasztáshoz. Egy dán lány, aki még az első napokban ült le mellénk ebédnél az étkezőben, mesélte például, az az álma, hogy hollywoodi színésznő legyen. Hosszú szőke hajú, valamivel karcsúbb az átlag dán lányoknál, a babaarc mögött megvillant a karakter, meg a fülében a kristály fülbevaló; rögtön teljesen magától értetődőnek éreztem, hogy ennek a lánynak hollywoodi babérokra kell törnie. S ezt a hollywoodi dolgot teljesen természetesen mondta el: nem vállat behúzva, mint egy titkos vágyálmot, amit csak pironkodva merünk elsuttogni, hogy aztán nehogy túl nagy legyen a pofára esés és a szégyen, és nem is fennhéjázva jelentette ki, mintha kétségbeesetten bizonygatni akarná, hogy ő erre képes, ő már most megérdemli az elismerést. Nem mutatta egyik tünetét sem a kis hazánk leendő művészei körében oly általános önbizalomhiánynak. Csak annyit mondott, hogy megtudni jött ide, érdemes-e egyáltalán egy próbát tennie, az álmait támogatja-e tehetség. És nem nézett rám szigorú tekintettel, ami azt ordítja, hogy csak neki van joga ilyen álmokat szőni, és mindenki, aki rajta kívül hollywoodi színészettel próbálkozna, közönséges tolvaj, aki rátenyerelt a céljaira. Nem; úgy nézett rám, mintha teljesen normális volna, hogy az embernek ilyen reményei legyenek, és az sem lenne gond, ha az asztal körül ülők mind Hollywoodra vetnék sóvárgó szemüket; és ha nem neki sikerül eljutni oda, a távoli felvevőgépek elé, akkor sincs harag; de akár eljuthatunk oda mindannyian.
Snitt.
Térjünk vissza kicsit Mortenhez, a Jay Z-t és Snoop Doggot is fotozó tanárhoz. Minden napunk reggeli gyülekezővel kezdődik az előadóteremben (hogy ilyen messziről indítsak Morten felé), ahol persze éneklünk is, no meg az egyik tanár tanít valamit, amit tudni érdemes. Felvillant egy sokatmondó festményt, filozófiát, egy kis életet. Ma Morten volt a soros, és ő arról beszélt nekünk, hogyan mászott fel a hegy tetejére.
A mászás rögtön az elején akadályokba ütközött, mert Morten egy kis faluban nőtt fel, még Bjerringbrónál is eltemetettebb helyen, ahol az emberek nem szoktak hegycsúcsokra kívánkozni, hanem a popsijukon ülnek, egy állásban építik a jóléti társadalmat, és utálják a felfedezőket. Morten azonban pont felfedezőnek született, nem nyárspolgárnak, így már hetedikesként azt latolgatta, hogyan tudna minél hamarabb a távozás mezejére lépni. Első fényképezőgépét vécépucolással vagy más hasonló dicstelen munkával kereste meg, aztán húszévesen Németországba tiplizett, és bekopogtatott egy céghez a portfóliójával, hogy mi lenne, ha rendelnének tőle pár szép reklámfotót. Nem rendeltek... sőt, egy év múlva, két év múlva sem kapott megbízást... 10 év telt el, igen, biztosan nem értettem félre, már mindenki hülyének nézte, de ő csak nem adta fel, szóval 10 év múlva már emlékeztek rá a cégnél (sajnos némi időt igényel, mire az ember kiaknázhatja az ismerősségi hatás előnyeit), és végre kötélnek állt a cég, illetve munkába állította Mortent.
S innen már nem is vezetett kacskaringósan az út az alaszkai hegyekbe, a gomolygó viharfelhők közt átfúródó csúcsok és a vetődő snowboardosok közé, ahova reklámfotókat ment készíteni egy amerikai turisztikai cégnek. Araszoltak a csúszós szirteken, lábuk alatt a fehér mélység, és megesett, hogy csak egy kifeszített kötél volt kapaszkodónak. És Morten ott, a csúcson egyensúlyozva, végre elkészíthette a képet, ami már hét éve körvonalazódott a fejében, amit már hét éve látott és hordozott magában, mielőtt ténylegesen lejátszódott volna az eseménysor, amikor a snowboardos belerontott a hóhalomba, és szanaszét spricceltek körülötte a jégdarabok.
"Who wants, doubts not, and who doubts, wants not", tanította Morten. No meg hogy vegyük körül magunkat pozitív és sikeres emberekkel, mert tőlük kaphatunk löketet a hegytetőig. Az már csak az én privát hozzáfűznivalóm, (néha óhatatlanul beszúrok majd ilyeneket), hogy ha irigyeljük azokat, akik már befutottak, vagy közelebb járnak nálunk ahhoz a bizonyos csúcshoz, azzal elzárjuk magunkat attól, hogy meglássuk, hogyan is kell megmarkolni azt a kötelet, hogyan vessük meg a lábunkat a csúszós szirteken. Nincs mitől félni; az igazi hegymászók nem löknek majd le; tudják, hogy a csúcs, ami évezredek óta üdvözli a magasra érőket - mindenkié.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése