2012. március 4., vasárnap

Építeni csak szeretettel

     A népfőiskolán nem bujkáló művészeket nevelnek, akik a garázsba vagy az íróasztalfiókba rejtőznek. A rajzszakosok képeit kiállítják a főfolyosón, a zene- és táncszakosok pedig időről időre előadnak a diáktársaknak - szokni és tanulni kell önmagunk megmutatását. Pár hetente open stage-et rendeznek a Café Farmorban, ahol mindenkinek jut öt perc rivalda, akinek van mersze kiállni.
     Itt a mersz csak ahhoz kell, hogy legyőzzük a lámpalázat és az önmagunkba vetett kételyeket - nem mond senkiről ítéletet szigorú zsűri. Tapsot érdemel az is, akinek kétszer kell elkezdeni, vagy időnként trallalázik a dalszöveg helyett.
     Megsimogatják mindenki fejét, akár villant, akár botlik. Nemcsak a tanárok, a diákok is; mindenki emlékszik, milyen félszeg volt, amikor először színpadra állt, netán le is esett nyomban. A népfőiskolán nem bevett szokás a gúnyolódás; nem tapossák agyon a friss hajtásokat.
    Akinek először remegett a hangja, másodjára bátrabban kiereszti, mert rájön, hogy nincs mitől tartania - és tisztábbá válnak a hamis hangok az énekben. Leomlik a bizonytalanság, helyére saját magunkat építjük fel, és építik a többiek is, mindenki építi mindenki várát. Tulajdonképp ezért jöttünk... Épülni csak szeretetben, építeni csak szeretettel lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése