A dánoknak vannak meglepő ötleteik. Például Bjerringbróhoz közel, a jütlandi nihil közepén, az egyik falu szélén egy ötletes dán megépíttette Elvis Presley házának pontos mását. A többi dán jót nevetett a megszállotton, aztán hamar megsavanyodott arcukon a gúny, amikor a merész tulaj egy halom pénzt keresett a másolaton, mert évekre előre lefoglalják esküvőkre, évfordulókra és mindenféle partikra.
Hasonló meghökkentő kezdeményezésnek tűnhet az esőerdő Randers, az ötvenezres lakosú város szélén. Valami ötletes businessman három nagy üvegkupola alá esőerdő-vegetációt és esőerdei állatokat telepített. Az ember azt hinné, ilyen kis helyen nem térül meg ekkora befektetés, de ha hozzávesszük, hogy sok hasonló kis és még kisebb település van a közelben, és Dániában nincsenek nagy távolságok, ráadásul egy szuszra beutazható távon belül nem találni másik esőerdőt, rögtön felfedezhetjük a gondolatban a potenciált.
10 éves korom óta szeretném látni az esőerdőt. Ha bárhova utazhatnék a glóbuszon, Amazóniát választanám, esetleg Afrikában az Egyenlítő mentét, de a dél-kelet-ázsiai dzsungelt se dobnám vissza. Az a típus vagyok, aki képes megbarátkozni a realitásokkal, és jól sáfárkodik a kínálattal. Így ha már a sors fél órára tett le egy európai esőerdőtől, ráadásul csütörtök este kaptam egy fülest, hogy két magyar fiú a népfőiskoláról szombaton a dán dzsungelt veszi célba, gyorsan lebeszéltem velük, hadd férjek be én is az autóba.
Randersben nehéz nem észrevenni a három méretes kupolát; a legnagyobba passzírozták a dél-amerikai esőerdőt, a két kisebbe az afrikait és az ázsiait. Amazóniába lépve megcsap a fülledt pára, kezdünk is vetkőzni a klímaváltozásban. Csomó gyerek nyüzsög a lábunk alatt. Egy fekete majom az egyik kölyök szájából elcseni a cumit, rohan fel vele az ágon, vizsgálja, gyűrögeti, szájába veszi a zsákmányt; a gyerek alighanem megbarátkozott a veszteséggel, legalábbis nem teríti be a dzsungelt sírás. Lehet tekeregni a széles esőerdei ösvényen (egész kényelmesen elfér a sok látogató), az alacsonyabb részeken belátni az akváriumok oldalán, úszkálnak a méretes amazonasi halak. Tapír, leguán, sok majom, papagájok a fák tetején (hangjukat még az üvegépületen túl is hallani). A talaj fölötti alacsony ágakon esőerdei hangyák futnak sorban egymás után, a testüknél 3-4-szer nagyobb levéldarabokat cipelve; az ösvény egy barlangba visz le, és látjuk, hogy a hangyák útja az ágról egy vékony, áttetsző csőben vezet tovább a fal mentén, nehogy eltévedjenek, a csőben beépített kamera, hogy a turisták átéljék, milyen, amikor hangyák rohannak szembe; végül a cső beletorkollik szépen egy üvegfal mögé a hangyafészekbe.
A föld alatti barlangokban kígyók, az egyikben még denevérek is, bátran röpködnek közel a fejünkhöz (lehet, betanították őket?), sőt, az egyik sarokban egy halom emberi koponya halomba rakva, a 3000 éves hondurasi temetkezési helyet imitálandó. Még a romvárost sem felejtették ki; na jó, egy épületrészt belőle. Vízesés és függőhíd. Etetési idő van, betolják a rolly kocsit, tálakba mernek és karámba szórnak mindenféle magot és gyümölcsöt; szállingóznak elő a majmok, és egy impozáns, kék, bóbitás madár.
Továbbmegyünk, ki az üvegházból, a többi dzsungel felé vezető elágazáshoz. Lazán viseljük a sok klímaváltozást. Az afrikai dzsungelben frissebb a levegő és nagyobb a csend; még nem ért ide a kajaosztás. Az ázsiai esőerdő szaga jóval testesebb a többiéhez képest, sok az indiai rom és a kakas (gondolom, így autentikus), a teret beborítja a kukorékolás. Egy csoport bambuszerdő; nahát, mi mindenre gondoltak.
Beszívom a fülledt dzsungelpárát, tapogatom a leveleket; csillognak a halak, összedugja az orrát pár rozsomák. Fenn, az üvegkupolánál ritkás a növényzet; itt nem sűrűek és beláthatatlanok a fák, de az ember tudjon megbékélni a tökéletlennel. Vagy pótolja a hiányt fantáziával. Ha meg nem éri be kevesebbel, gyürkőzzön neki a távolnak, az igazi dzsungelnek, ahol csíkokban szűrődik le a fény a húsos levelek közé; bátraké a szerencse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése